és békeséges türésel légyen, hogy az ö fogyatkozásokot el szenvedgye, és atöllök vett meg bántást meg botsása nékik, akristusra valo nézve, aki minékünk érdemetleneknek meg botsátotta vétkeinket.
K. Hogy kel fel öltözni azirgalmaságnak indulatiban?
F Felebaráti szeretö és szánakodo szivünknek kel lenni, hogy ha pedig ekettötöl nem származnak a szeretetnek, és az irgalmaságnak tselekedeti, akár mely ditseretesek legyenek, az emberek elött, de azok haszontalanoká lésznek, a magokhoz valo szeretetért, és akevélységért.
K. Miért nevezi az Apostol, aszeretetet tekelleteség kötelének?
F Mert az egészen meg egyezteti az embereket egy másal, hogy tsak egy szivek, és egy lelkek légyen, arosz keresztyének egyesége, nem a szeretetre lévén épitve, azért is tsak szines, és leg kiseb haszon keresés el ronthattya, de amely egyeség avaloságos szeretettöl származik, az állando, és annak nem arthatnak, se akisértetek, se egyéb más történhetö dolgok, a szeretet abban is kötele atekélletességnek, hogy az esze szorittya és köti az Isteni szeretetben, mint egy tsomoba a keresztyéni jó erkölcsököt. a mellyek ezen szeretettöl erednek.
K. Mikoron mondhatni el, hogy akristus békesége uralkodik szivünkben?
F. Akor, a midön akegyelem, és az igasság, amelyek egy keresztyének, valoságos békeséget adhatnak, meg gyözik, aharag, anagyra vágyás, és a fösvénység indulatit, és mind azokot az indulatokot a mellyek egyenetlenségeket okoznak az emberek közöt, és a midön az Isten akarattya alá vetik a szivet.
K. Hogy lakik akristus Igéje bövségel egy keresztyének szivében?
F ugy lakik, a mikor szorgalmatoságal olvasa azt, és arrol elmélkedik, a mikor ahoz szabja életét, a midön szükségiben magát azal meg erösitti, és azt mások, vagy az alatta valoinak lelki hasznokra fordittya, ezt követvén az Ige igy tölti meg szivét lelki igaságokal., és abban ujjab malasztokot hint, és aztot aszent Lélek aszivben irván. ót meg marad.
K. Mit kiván mi töllünk szent Pál amidön arra int, hogy egy mást tanittsuk, és inttsük, soltárokkal, ditséretekel, és lelki énekekel.?
(II. Épistolák: 124)