hagyományi közöt. az elsö az Apostoloktol vette vagy pedig az Anyaszent egyház. akit a szent Lélek igazgattya. rendelte azokot; a mellyek tellyeségel nem ellenkeznek az Isten törvényével, de söt még annak meg magyarázására, és végben vitelére [végben-vitelére] rendeltettek. apediglen bizonyos, hogy az Anyaszent egyház. a hagyományokot nagyobra nem betsülli. az Evangyéliumnál, valamint a farisaeusok nagyobra betsülék az Isten parantsolattyánál. az emberi. és babonás hagyomásokot.
K Nem lehetneé sok keresztyének felöl azt el mondani hogy tsak szájal tisztelik az Istent. a szivek pedig távul vagyon tölle?
F Ezt mód nélkül láttyuk mostanában, és aleg nagyob részének áitatoságok tsak szóból áll, és akülsö Ceremoniákbol, ahoszu imádságok meg vagyon; de nem belsö lélekel vagyon. senem figyelmeteségel, azt sem tudgyák mit mondanak, tsak épen szokásbol imádkoznak. mind azon által azokal reménlik az üdveséget, holot azok az imádságok tsak haszontalanok, hogy ha azokhoz nintsen foglalva az Isteni szeretet. és asziv béli figyelmeteség. az igazán valo imádság. és avaloságos áitatoság, -az Isteni szeretetböl áll, amely ö hozzája fordittya kivánságit, és suhajtásit.
K. Miképpen érted akristusnak ezeket a szavit, hogy nem a fertezteti meg az embert., ami aszájban megyen., hanem ami abbol származik.?
F Azt ugy kel érteni. hogy nem az eledelek., senem akülsö dolgok teszik magokban tisztátalanná az embert, hanem ami vétkeink, amelyek aszivnek rendeletlenségitöl jönek, igen kel tehát arra vigyázni, hogy tsak ollyan jó jöjjön, amely tetzhessék Istennek, aki meg vett minden tiszteletett. és szolgálatot hogy ha tsak nem a szivböl származik, ebböl az eredetböl jö tehát az embernek minden érdeme, és érdemetlensége.
K. Miképpen nyerhettyük a szivünkre, azt a szüntelen valo vigyázást?
F Azt tsak egyedül akegyelemböl nyerhettyük el. amelyet gyakorta kel kérni Istentöl; de hogy ezt a kegyelmet meg lehesen nyerni, annak jóbb mondgya nintsen, mint a, hogy el távozunk-avilági szorgalmatoságoktol., amennyiben lehet, és azoktol a mikhez kaptsolva
(II. Épistolák: 332)