a ki is. az öröktöl fogva valo, és meg testesült böltseség. és a ki minden munkáiban, és szenvedésiben, tsak ö benne keresi nyugodalmát és vigasztalását az illyen szent egyeség, ollyan békeséget. és örömet okoz, a szivben, a mely meg unattya velünk. a világi életet. és meg vetteti a földi dolgokot
K. Az Anyaszent egyház miért olvastattya a böltseségnek ezt a részit a mái napon?
F Mert ez a szent Férje Máriának, akit az Isten arra rendelé hogy örizöje lenne szent szüzeségének, Attya helyet, és dajkája a kis Jésusnak. hogy hüségel. és tisztelettel viselné gondgyát annak a szenttséges kisdednek., a ki reája bizatatot volt, ez a szent ember meg kostolá ennek az Isteni böltseségnek gyönyörüségit, a melyhez oly szorosan kaptsolta vala Isten. a kit minden nap oly közél látta, és akivel nyájason beszélgethetet szüntelen.
K Mit tésznek ezek a szók. bé menvén házamba meg nyugszom aböltseségel.?
F El lehet mondani, hogy mikor Josef házán kivül volt soha ugy házához viszá nem tért. hogy látván akristust. magában ne érzet volna belsö örömet. és békeséget, amelyhez nem lehet hasonlitani az egész világi gyönyörüségeket, közönségesen el mondhatni, hogy valamint a világi szeretet, az ember elméjit. nyughatatlanságban, és mint egy magán kivül tarttya. ugy ellenben a böltseség, azt a szivben rekeszti. valamint lako helyében, hogy ót szent nyugodalmat, és ki mondhatatlan [ki-mondhatatlan] vigasztalást talállyon az Istenben.
K Magyarázd meg többit is.?
F A bölts azt mondgya, hogy nintsen keserüség a böltseség nyájaságában. sem unakodás a véle valo lakásban. hanem vigaság és öröm., mert aki az Istenel, és a kristusal beszélget, a vallás ígaságárol valo olvasásal, ameg kostollya a kegyelemnek, és az Isteni szeretetnek kegyeségit, a mely a lélek alá vetvén a testet, meg békélteti az embert, maga, magával és békeségben tarttya, ez a békeség, a jók része, és agonoszok azt soha meg nem kostollyák, ez is az Istennek az az országa, a mely bennünk vagyon. és a mely szent pál szerént. az igazságbol. békeségböl, és a szent Lélekben valo örömböl áll. rom. 14: 17.
(II. Épistolák: 485)