Kedves Ötsém Uram, az el mult esztendőben tizen ötödik 7bris datalt Levelét, tsak a’ Sziveknek visgáloja tudhattya melly szivesen vettem, annál is inkább, hogy igen későre vettem, és tsak nem esztendőre, a’ mely irtoztato idö, a’ Válasz várásnak, és ha Abafája Americában volna a’ Választ későbbre nem lehetet volna vennem, de az anxietast a’ melyben adig voltam, bőven meg jutalmaztatta Ked, a’ hozám valo Atyafiságos szeretetével, a’ melyet őrőmel látom a’ Ked Levelében, és a’ mely egy néhány fontal sulyosobnak tészi terhét kedtől valo el-rekesztésemnek, de a’ keresztet nem válogatni, hanem hordozni kell.
Azt irja Kedves Őtsém Uram, hogy a’ ki Kedves Társátol meg vál, nem tsak a’ petséttye, és kőntőse, hanem minden világi dolgok feketévé válnak, engedgye meg Ked, had mondgyam meg, atyafiságos szabadságal az eről valo gondolatomat, gondolom hogy Kednek minden jo akaroi helyben hadgyák.
Kedves Őtsém Uram, az Isten olyan ritka jo erkőltsü társát vette el Kedtől magának, a’ kiről holtig kel emlékezetet teni, a’ holtig valo imádságal [belső gyászolással és olyan szomorusággal] a’ mely az Isten akarattyával ne ellenkezék, e’ pedig belső Szokás és kőteleség a’ melynek mindenkor kel tartani, a’ külső szokás, a’ mely a’ gyász, azt véghez vivén minden ahoz tartozando modal, szűkséges é hogy Ked magát a’ holtig valo gyászra itéllye, és gyászával a’ gyermekeinek holtig valo szomoruságra okot adgyon, tsak én nékem a’ Ked fekete petséttye nehéz, hát azoknak az ártatlan Lelkeknek fekete szint látni mindenkor egy olyanon, a’kiben vagyon minden győnyőrűségek, és őrőmők, bizony ki ki jonak tarthattya annak az Országnak a’ szokását, a’hol a’ fő Tiszteknek nem szabad gyászolni, mert ők azt mondgyák, hogy a’ fő Tisztek, a’ Fejedelem és az Ország emberei, és nem a’ magoké.
(I. Misszilis levelek: 316)