Ezek a gondolatok köny hullatásra inditták., és hogy szomoru gondolatit el üzem, oda adám néki a darab fa héjakot, a melyet a leány adta volt nekem. el vevé a kezemböl, és látván hogy a felyül valo betük. hasonlittanának azö nevéhez. meg nézegetvén jól a fa hejakot. látá hogy el olvashatná a mi rajtok volt irva. de mint el tsudálkozék azon. hogy anglus nyelven volt az irás. mint hogy értette azt a nyelvet, álmélkodásal is olvasá ezeket a szokot
Noha mostanában. tsak a köszikláknak beszéllyek is. és a hihetö. hogy ez az irás tsak it fog el veszni. mint hogy többen is eshetnek abban a nyomoruságban a melyben én estem. és hogy azok közül valaki erre a vad helyre jöhet. azért szerencsére le irom ezekre a fa héjakra a magam szerencsétlenségit., talam valaki el olvassa. vagy ha senki el nem olvassa. leg aláb az enyhiti keserüségemet. engemet hinak leonidának a ferjemet timantnak. óh Istenem fel kiálta erre timánt könyves szemekel, és ismét olvasá. az én kedves férjem indiában hajora tett. hogy galliában küldgyön. de a mi hajonk egy nagy szélvészben esze döredezvén. valamely üsméretlen föld mellet. el merült. azt nem tudom hová lettem. de tudom hogy sok ideig tarto ájulásom után. tsudálatos formáju aszonyok közöt találám magamot, a kiknek nyelveket nem értettem, és ollyan nagy gondgyok volt reám, hogy tsak el hitettem volt magamal hogy kereszttyének, de a midön tellyeségel magamhoz tértem volna, észre vévém hogy vad embereknél volnék., a hely a hol voltam. a föld alat volt pincze formára. egy nehány volt olyan. egyikéböl a másikában mehettek és mindeniknek felyül. lyukat tsináltak. hogy világos legyen
Ez a lako hely engemet igen meg ijeszte. akor tekintvén jol az aszonyokra kik körülöttem voltanak látám hogy tsak vad aszonyokal volnék. ezek az aszonyok fel költének helyemböl. hogy járnék azokban a szomoru házakban., és olyan pintzében vivének ahol egy nehány vad embereket láték két hajos mellet. a kikre reá üsmerék. azon meg örülvén. melléjek menék. ezek a nyomorultak meg valanak kötözve egy oszlophoz. tudván hogy a vad emberek minket nem értenek.
(III. Mulattságos napok: 232)