semmi bántodása nincsen. de az idegen nemzetnek nehéz itt, mert semmi üsmerettséget, baráttságot nem tehet, ez a nemzet akeresztényt nem utállya, de meg veti. azt nem kel várni hogy valaki aházához hijjon bennünket, bizony nincsen is az a nagyra vágyodásom. hogy valaki magához hijjon. mert ugyan is miért, ótt ád egy pipa dohányt. egy fincsa kávét. azután, egy két szó után, ahoszu halgatás. mikor pedig a füstölöt elö hozák. már az arra valo, hogy el kel vakarodni aháztol. azt ugyan talám meg lehetne kérdezni a gazdátol, hogy mint vannak akéd gyermekei, de azt kérdezni hogy mint vagyon akéd felesége., azt nem jovallom senkinek; mert botokkal kisérnék ki aháztol. it a gazdaszszonyrol. nem is kel emlékezni, mint ha aszszony sem volna avilágon, micsoda nyájaságért kivánhattya hát valaki atörök baráttságot, hanem csak eppen valamily haszonért. avalo hogy a nyelvnek nem tudása is okozhattya ahozánk valo idegenséget, mert csak nem lehetünk ollyan jo szivel ahoz akivel nem tudunk beszélni. mint akivel ki mondhattyuk magunk gondolattyát, még eddig édes néném. igen igen keveset tudok törökül. nem tudom ezután mint lesz. de nékem ugy tettzik hogy ezután is annál akét, vagy három szonál. akit tudok. talám tudosab nem leszek mert nem lévén semmi társalkodásunk a törökökkel. a töröknékel pedig meg annál keveseb, és igy nem látom semmi modgyát hogy tudosab legyek abban a nyelvben. amint vagyok, itéllye el már kéd. hogy ha kellé ész három szót, meg tanulni. és meg tartani. itt még igen uj vendégek vagyunk. amikor pedig jobban meg üsmerem adolgokot, és avárost, akor többet irok. és arra kérem kedet. hogy szeresse kéd ezt az uj vendeget, a reszttséget félre kel tenni, és apapirosat nem kel kimélleni.
Drinápoly. 29 9bris 1717.
Edes nénem micsoda szerencsés aszszony kéd, hogy közél nem vagyunk egymáshoz. mert mindgyárt meg ölelném kédet. és mentöl szebben, és jobban lehetne töllem. meg köszönném kédnek. azt. hogy kedvesen vette levelemet, és örömmel olvasta., annyi levelet irok
(I. Törökországi levelek: 12)