ahitért. de nem csak. itt, hanem az egész világon. és a leg kegyetleneb nemzetek közöt. ki tudná meg mondani, hogy hány jésuitát. és barátot. ettenek már meg, afrikában, és amérikában. azok a vad emberek. akik igen szeretik az ember hust, de a barátokon nem kapnak. mert egy kapucinust. meg ölvén, jó ebédet akartak belölle csinálni, de hogy meg sütötték. a husát. mind ösztövérnek. mind igen keménynek találták. az olta. nem kapnak a barát huson., hát egyszer, egy szegény jésuita, szokása szerént. falurol, falura járván hogy valakit meg térithetne. egy nagy erdöböl ki menvén. egy falura talál. avad emberek látván egy nagy embert. feketében. nagy kalap a fején. és hogy négy lábon jár, mind el szaladnak tölle, mert hogy soha lovat nem láttak volt. azt gondolták. hogy aló. és az ember mind egy, a jesuita azt látván le szállot alovárol, és lassanként a vad emberek is viszá tértenek hozája. azt el mondhattyuk igazán. hogy csak a mi papjaink követik valoságoson az apostolokot: bár követhetném én is mindenben öket. de csak abban követem. hogy ök aluttak. én is aluszom. azért jo éttzakát édes néném.
rodosto. 16 janu. 1726.
A kéd méznél édeseb levelét igen kedvesen vettem. édes néném. ha valamely idegen olvasná akéd levelét. nem hinné el hogy atyafiak vagyunk., azt gondolná hogy még több vagyon az attyafiságnál közöttünk. mert rend szerént az atyafiak levele, hidegeb téntával vagyon irva. hogy pediglen mi egymást szerettyük, arra mind az atyafiság. mind a hajlandoság kötelez minket. de még többet mondok.
mert kevésel kédet. ha inkáb szeretném. nénémséget néha, el is felejteném.
de azt vallyuk meg édes néném. hogy mi jok vagyunk azert hogy ugy szerettyük egymást. annál is inkáb, hogy a mi szeretetünk, nekünk, semmit nem alkalmatlankodik. mi azért jol alhatunk. jol ehetünk, és semmi nyughatatlanságot nem okoz., a mi szivünk, mindenkor frissen, és hivesen vagyon, és nem peshed ugy, mint a füstölt hus a nyárson. és ne legyünk ollyanok. mint a kiknek a sziveket a lángon, vagy a rostéllyon égetik. a melynek is régen hamuvá kelletet volna
(I. Törökországi levelek: 122)