mondván hogy már a városon vannak a kozákok., eleget biztatom, de magam. is azt akarnám. hogy ne volnék itt. regeltöl fogva estig. itt csak a kozág hir, itt most egyéb litánia nincsen, hanem, a kozákoktol. szabadics meg uram minket. szüntelen küldök a kalmakánokra: hogy küldgyenek el innét, ök szüntelen biztatnak hogy gondgyok lesz reám, de én szüntelen valo nyughatatlanságban vagyok. és illyenben soha nem voltam, a leg nehezeb. senki nincsen. akivel egy szót szollyak, bárcsak lehetne. vagy irni. vagy olvasni, de nem lehet, szüntelen valo lárma a kapum elöt; meg nem indulhatok magam erejével, nem is lehet addig a még a vajda maga nem mondgya. it lenni pedig e megrémült nemzettség közöt. egész nyomoruság. nincsen job, mint Isten keziben ajánlani magamot. ennek a holnapnak az elein mene itt el a vezér postája, kocsin felé, a ki viszi a hirit hogy a németeket meg verte a vezér. ha ez igaz. el mondhatni, hogy az Isten ujja vagyon itt. tegnap meg más posta hozá hirit hogy belgrádot meg vették. ezek mind nagy hirek, arra felé, az Isten gyözedelmet ád a töröknek. erre felé szaladni kel a muszkátol. tudgya Isten, mindennek mint kel lenni. ö aláz, ö magasztal. elég a hogy én szivesen kivánnék innét el repülni, de minek elötte el indullyak. irok. csak azért is. hogy meg tudgyad néném, hogy azok a veszet kozákok el nem vittek.
jász. 3 7bris. 1739.
It csak a kozákokrol kel irnom. még is csak a kozákokrol. mert soha nagyob rémülést nem lehet látni mint itt van., kivált képen. a miolta a törökököt meg verék. már a muszka is kocsinál vagyon, valoságoson lehet tartani a kozáktol, szüntelen tele is vannak most is a templomok. de nem azért. hogy imádkozanak., hanem azért, hogy a nép minden portékáját a templomokban hordgya. a vajda is tegnap ide viszá jöve. de nem ollyan nagy pompával. mint mikor el mene, illyen a világ, mihent ide érkezék. én is meg izeném néki. hogy küldgyön el innét, ma pedig magam voltam nála, eleget beszélgettünk. amostani dolgokrol, de én leg inkáb azon sürgettem,
(I. Törökországi levelek: 244)