fözni a fejdelemnek. reggel meg fözvén akávét, ebéd után. meg betegedet. és harmad nap mulva. apestisben meg holt., hozzám pedig harmintz lépésnire volt szálva, ezen kivül. akonyha mesterünknek két fia. csak hamar utánna menének, itéllye el kéd ezekböl hogy micsoda szomoru napokot töltünk. itten, a félelem sokal nehezeb talám még annál a nyavalyánál is. mivel az ember nem tudhattya. a szempillantását. amelyben abban eshetik. estve egésségesen fekszik le, reggel betegen talállya magát. Istennek hálá. egésségem jó vagyon. de mint hogy csak a pestisröl vagyon itt a beszéd. a már ugy fel zavarta az elménket. hogy én mindenkor csak. azt képzelem magamban hogy beteg vagyok., és az illyen képzelés. félelmet okozván az elmében, szüntelen valo unadalomban, és nyughatatlanságban. vagyon az ember. hányszor feküdtem már ugy le. hogy nem gondoltam viradtát érni. nem azért. hogy valoságal érzettem volna valamely változást az egésségben. hanem azért. hogy az elmének nyughatatlansága okozta bennem az ollyan gondolatokot. azt ne gondollya kéd hogy csak én vagyok. igy, mivel mindnyájan illyen állapotban vagyunk, és illyen állapotban lévén,. el itélheti kéd, micsoda vigasságal tölttyük az idöt, nem is lehet fél orát a sátoromban tölteni. hanem a mezön valo sok járásal töltöm az idöt. hogy mégis valamivel mulassam magamot. a nevetés pedig ollyan ritka nálunk. hogy ha még igy leszünk sokáig. atermészet azt is el felejteti velünk, és csudálni fogjuk, ha másokot látunk nevetni, hát ha még ollyan városban mennénk a hol mindenkor nevettek. a mint hogy azt olvastam egy régi városrol. hogy a lakosoknak mindenkor nevetni kelletet, semmit nem mondhattak. nevetés nélkül, ha a tanácsban valamely országos dologrol végeztek is a tanács urak. de ki ki nevetésel mondotta ki a voxát. egy szoval soha sem beszélhettek ollyan nagy dologrol, hogy nevetés nélkül beszélhettekvolna az apjok. anyok. feleségek. és gyermekek halálát. egymásnak nevetésel adták tudtára. avalo hogy nem szeretném az ollyan városban valo lakást, de leg aláb. innét. egy ollyan városban kellene mennünk ha csak egy holnapig is, de azt gondolom hogy talám még ót sem nevetethetnének meg minket,. mert csak a mosolygás is nehéz nekünk. és a micsoda processiot láttunk itt a minapiban. bizony nem lehetet látni könyhullatás nélkül. aztot pedig ezen szomoru halál okozta,. eszterházi ur ide járván misére mind innepekben. leg utolszor ur szine változása napján itt misét halgatván,

(I. Törökországi levelek: 75)


Előző oldal | Következő oldal