elöljáró. azt mondgya hogy aki a földböl veszi eredetét. a föld., az üdvezitö azt mondgya, hogy a száj. a szivnek bövségiböl beszél. Egy jó mester ember. azon nem panaszolkodik, hogy minden nap. a munkájárol. és a nyereségéröl gondolkodik. egy nagyra vagyó. mindenkor azon törödik hogy mehesen eléb. egy fösvény. nem szánnya az idöt, a melyet a kintse gyüjtésiben tölti el. és a szerzésben. el faradhatatlan. senki sem fárad el. a gondolatban, se a tselekedetben. a midön kivánságinak eleget akar tenni, tsak épen az Istenröl valo gondolat, és a menyei dolog unadalmas, meg is mutattyák, hogy ezekel keveset gondolnak.
A keresztény, aki az elsö parantsolat szerént. egész szivéböl, lelkéböl, és erejéböl szereti az Istent, nem unya meg rolla beszélleni,. ez neki minden pere, minden nagy dolga. és minden gyönyörüsége. immár azt meg hallottuk szent páltol hogy a keresztényeknek tsak a menyei dolgokrol kell beszélleni, hogy ha meg tekénttyük az Istennek ditsöségit. a melyben reméllyük hogy még részesülünk. vagy az ö hatalmát. a melyet hirdeti mind az, a mit szemünkel láthatunk., vagy az ö joságát. a melynek valoságát minden szempillantásban tapasztallyuk., mind ezekre valo nézve. szüntelen kell magunkban éreznünk, aszeretetet. és az álmélkodást. soha nem is kell meg unnunk. az annyi jók kezdöjéröl valo gondolkodást. hogy ha meg tekénttyük az ö igasságát., a melyért retteghetünk, vagy az öirgalmaságát. a melyre oly szükségünk vagyon., mindenik oly igen illet minket, hogy meg foghatatlan dolog, miképpen lehet annyi sok embernek, a hejában valo beszélgetésben eltölteni azt az idöt, a mely nékünk azert adatot, hogy meg engesztellyük azt az igasságot, és el nyerhesük azt az irgalmaságot. akristus azt mondgya nékünk. hogy az itélet napján. az emberek számot adnak. minden hejában valo beszédekröl., mert a beszédinkböl igazitattunk meg. és abeszédinkböl karhoztatunk. ugyan azon beszédekböl. a melyek a szájbol ki menvén, tisztátalanná tészik az embert. mert olyan szivböl erednek, a melyböl folynak ki a rosz gondolatok, azt ki ki tudgya, hogy az okoság arra kénszerit némelykor. hogy tsak közönséges dologrol
(III. A Valoságos Keresztényeknek Tüköre: 807)