nem felnek magokot nagyobra betsüleni. magok felöl nagyot állitani, akérdésre meg is felel sz. pál tsak két szoval
Mitsoda tészen külömbözést köztetek, mid van amit nem vettél volna. hogy ha vetted, miért ditsekedel véle,? mint ha nem vetted, volna, 1 Cor. 4. 7. hogy meg lehesen gyogyulni ebböl a hittségböl. azt el kel magunkal hitetni. hogy az Isten semivel nem tartozik. amely jó vagyon mi bennünk azt tsak egyedül ö tölle vettük, imádni kel és ditsérni az ö irgalmaságát, és néki tulajdonitani, és ajánlani. ha mi érdemek vannak bennünk., mint olyannak, akitöl egyedül származnak minden jók, ha ezeket az igasságokot jól el hitethetnök magunkal; nem tartanok magunkat fellyeb valoknak atöbb hiveknél
K. Mire oktat minket az Apostol ezen tselekedetivel, a midön meg aláza asidokat, hogy fel emellye apogányokot, és meg aláza apogányokot. hogy fel emellye a sidokat?
F Arra oktat, hogy a hittséget el lehesen kerülni, bé kel egy felöl hunni szemünket arra a mi minket fel magasztal, és más felöl arra, a mi másokat nálunknál aláb valová teszi. aszükséges hogy gyakorta olyan felöl tekénttsük magunkot a mely meg alázhat, és másokot a menyi- ben elsöbbek mi nálunknál, azért hogy öket nagyobra betsüllyük magunknál.
K. Mitsoda békeségel, és örömel kiványa sz. pál hogy ahivek bé töltessenek, meg egyezhetneké ezek, azokal a nyughatatlanságokal, és nyomoruságokal, a melyekre az ö életek tétetett?
F Az Apostol abelsö békeséget érti, és alelki örömet, a melyeket a szent Lélek hinti a szivnek belsö részében, amidön valaki ellene mond valojában a véteknek, és arosz hajlandoságinak, hogy magát az Istenek, adhassa, ugy hogy avilági tsalárd gyönyörüségek hellyet, magában igazán valo és tiszta gyönyörüségeket érezen, az Isten üsmérvén tellyeségel az emberi szivnek hajlandoságát és tudván azt hogy természete szerént. hol egy, hol más felé vonatik a gyönyörüségektöl magát abban még elöre meg kivántattya azö munkájának ereje által, meg is érezteti magát abban., és bé tölti ollyan bölcseségel. és gyönyörüségel, a mellyek el törölik avilagiakot.
(II. Épistolák: 17)