Epistola.
Genes. 27. 6.
Mondá a fiának Jákobnak, hallám az atyádot Ésauval. a batyádal szollani, és mondani néki, hozz nékem ate vadászatodbol, és tsinály étkeket. hogy egyem és meg aldgyalak téged az ur elött, minek elötte meg hallyak, most azért fiam engedgy tanatsimnak, és el menvén a nyájhoz. hozz nékem két jeles jó gödölyét. hogy azokbol étkeket tsinállyak az atyádnak, a mi némüeket örömest eszik, melyeket mikor bé viszed, és észi, áldgyon meg téged minek elötte meg hallyon. kinek ö felelé, tudod hogy a bátyám Ésau szörös ember, és én sima vagyok, ha meg tapogat engem az atyám. és meg érzi, félek hogy ne vélye hogy ötet meg akartam játzottatni, és átkot hozak magamra az áldásért, kinek az anya, rajtam légyen ugy mond ez az átok, édes fiam, tsak hallyad szomat, és el menvén. hozz a miket mondottam. el mene és el hozá, és az anyának adá, ki étkeket készite amint tudgya vala hogy akarná az attya, és Esaunak igen jó ruháiba, melyek othon nála valának, fel öltözteté ötet, és a gödölyék börötskéit kezeikörül tévé, és a nyaka mezitelenét bé fedé. és odá adá az étket. és a kenyereket is melyeket sütöt vala oda adá, melyeket bé vivén mondá Atyám, ö pedig felelé, hallom, ki vagy te fiam, és mondá Jákób, én vagyok ate elsö szülötted Ésau, ugy tselekedtem a mint nekem parantsoltad, kely fel. üly le, és egyél az én vadászatombol, hogy meg áldgyon engem ate lelked, és mondá ismet Isáak a fiának. miképen talalhattál ily hamar édes fiam. ki felelé. Isten akarattya volt hogy hamar elömbe jöne a mit akarok vala, és mondá Isáak, járuly ide hogy tapogassalak meg téged fiam, és probályam meg ha te vagyé az en fiam Esau, vagy nem, ki az attyához járula, és meg tapogatván ötet. mondá Isáak, a szó ugyan jákob szava, de a kezek, Esau kezei, és meg nem üsmeré ötet, mert a szörös kezek a nagyobik hasonlatoságát jelentik vala, meg áldván azért ötet mondá, te vagyé az én fiam Esau, felelé én vagyok, ö pedíg hozd elö ugy mond nékem. ate vadászatodbol valo étkeidet, édes fiam, hogy áldgyon meg téged az én lelkem. mellyeket oda vivén. mikor meg ette
(II. Épistolák: 300)