se áitatoság. az Istent imádni tehát a, hogy ötet szivünkböl szeresük, mindenekben alája vessük magunkot, tsak az öakarattyátol fügjünk, és az alá vessük, minden szándékunkot, és tselekedetinket, hogy ö elötte magunkot meg alázuk, és le borulván elötte, vallyuk meg, hogy tsak nyomorultak. tudatlanok, és vétkesek vagyunk, és hogy kegyelme nélkül, semmi néki tettzhetö dolgot nem tselekedhetünk., hogy magunknak., és rosz hajlandoságinknak meg halyunk. nékie szentelvén téstünket, lelkünket. és érzékenységinket, ez tehát avaloságos imádás. illyen áldozatot kel nékie ajánlani, minden idöben. és minden helyen. a kristuséval együt, a ki fel áldoztatot akereszt fán, hogy minket meg békéltessen az attyával., és aki az oltárokon ajánlya magát velünk együt. hogy halálának érdemiben részesülhesünk.
K. Mitsoda az Istent, lélekben. és igazságban imádni?
F A lélekben valo imádás a, hogy ötet, tiszta, és haszon keresés nélkül valo szeretettel szeresük, a mely tsak egyedül ötet tekénttse, és nem ajutalmat. hogy lelki, és belsö szolgálatal imádgyuk, és ne tsak külsö Ceremoniákal. vagy a haszonért, valamint a sidok, kik tsak aföldi jókót tekéntették, az igazságban valo imádás a, hogy ötet imadni kel., a tévelygés, és hamiság, esze elegyitések nélkül, nem ugy mint a samaritánusok, kik esze elegyittik vala a bálványok tiszteletít, az Isten tiszteletével, hogy ötet imádgyuk azoknak az igazságoknak szeretetével., a melyeket ki nyilatkoztatot nékünk, és mind azokot a melyek tekéntik ahitet, és atitkokot, és mind a mellyek tekentik aszokásokot.
K Miért tsudálkozának azon atanitványok hogy akristus egy aszszonyi állatal beszélt?
F. Mert az igen ritka dolog vala elöttök, de ahitböl valo. tisztelet, melyel valának hozája, mint mesterekhez, nem engedé hogy azon meg botránkoznának, se hogy helytelen kérdéseket tennének néki, akristus azért akará hogy ezt irásban tennék. hogy ebböl meg tanullyuk el kerülni. az aszszonyokal valo beszélgetést, hogy ha arra aszükség. és aköteleség nem viszen., avélek hoszas, gyakorta valo és barattságos beszélgetes igen veszedelmes.
(II. Épistolák: 343)