az aszszony, mindenek hallottára. apapnak gyonást tészen., és a midön el végezi, mondgya. hogy azert tette azt a gyonását, hogy halála után is. az ura ne gyanakodhassék felölle. és meg tudhassa ártatlanságát, az ura. az ágyhoz megyen és meg öleli a feleségit. és fel szoval mondgya néki. hogy ne féllyen. mert a vizben semmi étetö nem volt, és hogy csak agyanoságot akarta meg tudni. ha igazán valoé vagy sem. a kik ahazban voltanak. és a beteg halálán siránkoztanak, ezt meg halván a szemeket meg törlik, és örülni kezdenek. aszegény aszszony is, semmi valojában valo betegséget nem érezvén magaban. el kezdi magával hitetni, hogy nincsen meg étetve, és a félelem is lassanként ki menvén az elméjiböl, az ágybol fel kél. és jol érzi magát. a többi ezt látván. a szomoruság örömre fordul, vacsorához ülnek, és virrattig isznak. mit mond kéd erre; a gyanoság. valo hogy nagy betegség. de aztot meg gyogyitani az illyen probával. nem jovallom mindennek, mert hátha. azaszszony is leg elsö alkalmatosságkor. az ollyanért boszut állana., kéd itéletire hagyom. ha a férfiu jol cselekedeté, vagy sem. de én jó éttzakát kivanok kédnek..
rodosto 6 9bris. 1725.
Edes néném itt most elég sirás, rivás, és zokogás vagyon. a szegény susi özvegyen marada. és kajdacsinébol, minden féle nedvesség. a szemin foly ki, a mennyit már a sirt, méltón is, mert a szegény bercsényi ur. a bujdosásának végit szakasztván. ma reggel két orakor el hagya bennünket. mind holtig az elméje helyén volt, és egy keresztényhez illendö halálal mult ki evilágbol. e már el vette sok szenvedésinek jutalmát. és nem szükséges szánni. hanem azokot kel szánni, a kiket árvául hagyot, itt idegen. országban, de azokra is gondgya lészen annak a nagy cselédes gazdának. a ki soha meg nem hall. a mi urunk mindenkor mellette volt. és hozája valo baráttságát. holtáig meg mutatta. micsoda ez a világ, és miért kapunk annyira rajta. a benne valo életnek kezdete. nyomoruság. a közepe nyughatatlanság, avége
(I. Törökországi levelek: 117)