fogyatkozást, azt találom benne. hogy magyarul nem tud. de a nem az ö vétke. németek nevelték, a kik csak a mi atyankot sem engedték volna. hogy magyarul meg tanullya. vagyon ugyan egy kis anyai termeszet benne. de idövel talám el hadgya. de másként jo szivü, és a hová megyen. az az ország. még nagy hasznára lehet. mert jó iskola, a szegény urunk. aki is igen szereti a gyermekeit. nehezen válék meg tölle. de ebben az országban. mit lehet tanulni. azt tudgyuk. sohult pedig ugy el nem unnya az ember magát mint itt. mert semmi usmerettséget nem vethet. senkihez nem mehet, és ha csak valamiben nem szereti magát foglalni., mindenkor a nagy unadalomban forog. hogy pedig minden ugy tölttse az idöt mint a mi urunk., arra azIsten ajándéka kevántatik, mert ebédig azolvasásban. és az irásban tölti az idöt, ebéd után pedig aki látná azt mondhatná hogy valamely mester ember. vagy fur, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik. és az ö gyönyörü szakálla, sokszor tele forgácsal. hogy maga is neveti magát. és ugy izzad., mint ha munkája után kellene enni kenyerét. ötet minden csudallya. ö pedig neveti az ollyat. aki azon panaszolkodik hogy el unnya magát. ritka édes néném aki igy tudgya az idöhöz alkalmaztatni magát. mind pedig hogy ugy mondgyam. az idöt magához alkalmaztatni, a fia azt ugy végben nem vihetvén jol tette hogy el ment. kivánnyunk neki szerencsés utat.. és hogy hazáját még láthassa meg. hát mi? miis. azért éllyünk egésségben. még Istennek tettzik.
Rodosto 3 8bris. 1728.
kedves néném. hogy evilágon lévö szarándokságunkot el ne felejttsük, az elmult holnapnak 9dik napján táborozni mentünk volt. csak három mély földnire. egy kis török falu mellé, nincsen e világon semmi szomoruab, mint a mely várost. vagy falut. csak török lakja. mert ollyan helyt. sem embert. se aszszont nem láthatni az uttzákon, még gyermekeket sem, azt tudná az ember hogy mind ki holtak afalubol., mert it ki ki csak a maga házánál ül. kivált az aszszonyok nem ugy mint nálunk., elég ahogy, ót ugy töltöttük az
(I. Törökországi levelek: 161)