hogy az idöt nem vesztik el véle, az urunk véle tölti azidöt. és a munkásival, mivel, kertet. és házat. épitet, Isten után csak azzal vigasztalom magamot; hogy az urunk. igen erös természetü, és hogy, ötven kilencz esztendöt, könnyen el birhat, tudom. hogy az illyen vigasztalás. csak fövenyre van épitve, és boldog. akinek. nem kel küszködni a betegségel, mert akár mely erösnek is. le kel esni alatta. de ami állapotunk, ollyan, hogy csak kel valami vigasztalást keresnünk. szomoruságunkban. noha nem kellene, ha jo keresztény volnék, mert mindent az Isten akarattyára kel hadni, de a mikor erösen szeretünk valakit. akor, alátható., el felejteti velünk. aláthatatlant; hogy tellyeségel. predikáczion nevégezem levelemet, azt irom, hogy abdulla, akit most tettek jancsár agának, és aki sok esztendökig mellettünk volt. ugy mint csorbasi, ollyan nagy tiszttségiben is. meg tartván az urunkhozvalo köteleségit. tegnap, egy szép paripát küldöt, töb egyéb. persiai ajándékokal. édes néném. ha job hirt irhatnék. egy nehány nap mulva. mint nevetném, mert most nem nevetek.

rodosto 25 martý. 1735.

Édes néném. ha nyughatatlan elmével. irtam az elöbbeni levelemet, ezt szomoruságal irom, mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom, ki is nyilatkoztatta már magát a betegsége. tegnap elöt, a szokás szerént, nyolcz orakor estve. le akarván vetkezödni. a hideg borzogatta; én jelen lévén, kérdé töllem, ha én nem fázomé,? felelém. hogy az idö elég meleg. és nem fázom, erre felelé. hogy igen fázik. ezen mindgyárt meg ijedék. de meg azután. gondolám. hogy tavasz felé valami változás esik az egésségben, az urunk le vetkezik. és le fekszik. én is a szállásomra megyek. egy kevés idö mulva., hozám jönek, és mondgyák, hogy hánt volna, én arra mondám, hogy talám valamit ollyat. ett, amit agyomor nem szenvedhetet; másnap, hat orakor, a mikor fel szokot öltözni. a házában megyek, de micsoda ijedcségben nem esém. mihent meg látám, az ábrazattyát. aki is

(I. Törökországi levelek: 201)


Előző oldal | Következő oldal