jénikö 2. january. 1719.
Tudom aban nem kételkedik kéd. ha papirosra nem tenném is hogy sok uj esztendö napokot kivánok kednek, a hoszas, és egy hetig tanult kivánatokot hadgyuk az idegenekre. és a predikátorokra, azért. se drágábbat. se jobbat, nem kivánhatok, mint azt, hogy az Isten adgya szent kegyelmit kedre, és jó egésséget., mihaszna vagyon annak a hoszas köszönetnek. a mely még nem is illik a keresztenyekhez, jákob sem adot több áldást. a tizen két fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy emberre. úgy anyira, hogy ha mind azok az áldások. bé tellyesednének, se gabonás házat, se pinczét elegendöt nem lehetne csináltatni, hát azután a sok marhának bövségit. a sok siros földet. ezt pedig ollyan szokkal mondgyák ki, hogy az embernek ugy tettzik, mint ha minden szánto földgye bé volna szalonával teritve, de még enem elég. mert a gyermekekre valo áldás, el tart egy oráig. és egy anya sincsen. a ki a kivánság szerént. a fiainak. fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa, agyermekeknek pedig mindeniknek addig kellene élni mint mathusalemnek, édes néném emind nem keresztényi kivánságok. az ó testamentumban jó volt; mert akor az áldást egy izraélita. a földének kövérségiben tartotta, az Isten is nékik csak földi áldásokot igér, de a keresztényi áldás. mind lelki dolgokbol áll, és egy kereszténynek nem a kövér földet kel suhajtani, hanem a kegyelemel valo tellyes szivet, hogy ne a földgye. hanem a szive teremcsen böv gyümölcsöt, én azt jol tudom, hogy az illyen szokást elnem hagyatom, a kinek tettzik el hadgya, akinek nem tettzik kövesse, azon nem törödöm. mi pedig édes néném. ne kövessük az ollyan iskola béli szokásokot. hanem a keresztényi szokást. mely meg egyezik azudvari szokásal. az udvarnál pedig, még a köszvény is szokást csinál. a mi fejdelmünk csak tegnap is lovon járt, gyalog járt. ma pedig csak ülni kel., azt nem igazán mondgyák hogy gazdagot keres a köszvény. mert ugy a mi urunkra rea sem nézet volna. mi pedig illyen formán, attol soha se tarttsunk. hanem csak attol tarttsunk, hogy ha valaha nem szeretnök egymást. annak pedig meg lehetneé valaha törtenni? de édes néném. ha minden levelemben nem irom is hogy szeretem kédet. már azt kédnek tudva
(I. Törökországi levelek: 34)