ráza, el fárad, és job egyepegyéje vagyon az ételre, de a hajoban. aza szüntelen valo, rengetés, hánkodás. a föt el bodittya. a gyomrot. fel keveri. és ugy kel tenni, valamint arészeg embernek. aki abórt meg nem emésztheti. a szegény gyomromnak is ollyan nyavalyában kelletet lenni vagy két elsö nap. de azután ugy kellet ennem valamint a farkasnak. a fejdelmünk ahajobol még nem szállot vala le. hogy egy tatár hám. aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde és atöbbi közöt egy szép lovat nyergelve. itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szálva. de még is jobban szeretem itt lenni mint sem ahajoban., édes néném akéd kedves levelit vagyon már két esztendeje hogy vettem. igazat mondok. hogy ha az esztendö egy holnapbol állana. reménlem édes néném hogy már ezután mint hogy egy áerrel élünk, gyakrabban veszem kedves levelét. de mint hogy egy nehány száz mély földel közeleb vagyunk egymáshoz. ugy tettzik hogy már inkáb is kel kédnek engemet szeretni, én pedig ha igen szeretem is kédet de többet nem irhatok. mert ugy tettzik mint ha aház keringene velem. mint ha most is ahajoban volnék.
Gallípoli. 21. 8bris 1717.
Edes néném még kédnek semmi levelét nem vettem. amely nem igen jol esik nekem. de az igen jol eset, látván aköszvény hogy nem becsüllik, a fejdelmet el hagyá, a ki is ma atatár hám látogatására mene, ugyan atatár hám lován. igen nagy baráttságal fogadta, azt gondoltam elsöben hogy majd el rabolnak bennünket, már csak azt néztem hogy mellyik kötöz meg. de ezek igen emberséges emberek. jo szivel beszélgettek volna velünk. de oly kevés idö alat. nem leheténk tatárokká. a fejdelem el bucsuzván ahámtól. mi is meg köszönvén csak fö intéssel ö tatárságoknak, jo akarattyokot. a szállásra menénk és az urunknál. egy szép paripát hagyának. gondolom
(I. Törökországi levelek: 8)