igen rakodnak szekerekre. a vajda ki ment a városbol. és a városon minden ember futo félben vagyon. mert azt mondgyák hogy a kozákok nem mesze vannak., ezt halván, csak gondoltam. hogy most oda vagyunk a tyukoknak. és csak azt vártam hogy mikor jönek bé aházamban. mert tudtam hogy ollyan embertelenek. hogy még meg sem jelentetik magokot., már mindenemet nekik szántam volt. de az Isten ugy adá. hogy másnap hozák hirit. hogy csak a széllyekben koborolnak., azután hová továb jobban le csillapodék a hir, és mi is le csendesedénk. talám már tellyeségel meg menekedünk. aveszet kozákoktol., anyiszor irtam már felöllök., ugy tettzik hogy tegedet is meg ijesztettelek néném vélek, it már a tél jol bé állot, de a vajda, a ki mindenkor jol volt hozám, most meg változot, mert nem állottam akarattyára, az ö vajdaságánál drágábnak tartom becsületemet. és nemzettségemet; vigyáz néném az egésségre, mert a drága portéka és irj.
bukurest. 15 martý. 1740.
Nem kétlem néném. hogy már egy nehány rendbéli leveleimet nem vetted volna, én is vettem, a februariusi leveledet. csak ugyan annak is tulajdonittom. hogy eddig meg nem fagytam. mert it rettentö irtoztato tél vagyon, 18dik 8bris állot bé. azolta minden nap szaporodot a hó. és nagyobodot a hideg. ugy tettzik hogy városostol együt. minket láponiában vittek. a jeges tenger mellé. mert senki nem emlékezik, illyen kemény télröl. epedig közönséges egész europában. a mi pedig hallatlan dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen, szekérel mentek volna dániábol, svéciában, de nekem ahoz mi közöm, ahoz töb vagyon. hogy rettentö hideg hazban kelletet a nagy telet ki töltenem. és ha az idén meg nem fagytam, meg fagyhatatlan leszek ezután, a legényim magok csudállyák hogy maradhatok. a hideg házamban; van is okok hozá, mert nekik engedtem a meleg házat. én inkáb türhetek mint ök. és nem zugolodom. de a nagy drágaság. és szükség itt. az uttzákon egymás keziböl vonnyák ki a kenyeret, sokszor történt, hogy ebédhez ültem volna. de kenyerem nem volt. mind ezeket nem lehet csudálni. mert másunnan semmit nem hozhatnak., itt pedig, vizmalom, molnár, minden esze fagyot; meg vallom
(I. Törökországi levelek: 247)